Puspoki palota

EMLÉKEZZÜNK

Hírek Társadalom

A szatmárnémeti római katolikus püspöki palota lebombázása
1944. szeptember 16-17-én.

Miután egyre gyakrabban jelentek meg szovjet nehézbombázók a város felett, és le-le dobtak egy-egy bombát, megjelentek a Sztálin-gyertyákat szóró gépek is, nappali fényt varázsolva a szatmárnémeti éjszakába. Ezek mind csak gyakorlatok voltak.
Szatmárnémetiben a római katolikus püspökség pincéjében is alakítottak ki óvóhelyet. Riadó esetén oda menekültek a püspökség lakói és alkalmazottai. Így történt 1944. szeptember 16-án is, azzal a különbséggel, hogy ezen az estén dr. Scheffler János püspök, Pakocs Károly vikárius, Scheffler Ferenc kanonok a Gondviseléstől vezérelve Szatmárhegyen tartózkodtak.
Tircsi István kispap közel három gépelt oldalnyi visszaemlékezése segít felidézni a szeptember 16. eseményeket:
„A vacsora utáni szentséglátogatást elvégezve, siettünk megtenni az előkészületet a várható riadóra. Az ablakok nyitogatásánál, már erős repülőgép mozgást hallottunk. Felszedve kabátjainkat, óvóhelyi csomagjainkat nyugodtan mentünk le az óvóhelyre. Közben már szóltak a szirénák is… . Korlát és Manfrédi főtisztelendő urak a rádió mellett maradtak a folyosón. Lent elhelyezkedve elkezdtük a rózsafűzért a fájdalmas titkokkal.
Alig, hogy elkezdtük lejöttek a főtisztelendő urak és csöndesen jelentették, hogy veszélyben vagyunk, sok sztalinlámpa ég a város felett és erős mozgás észlelhető.”
Dr. Korlát Ferenc (1909-1944) (Felsőbányai származású) szemináriumi lelki igazgató felelt az óvóhely működéséért. Leérkezve elvégezte a szükséges ellenőrzéseket. A vészkijárat ajtaját nyitva találta, de már nem tudta bezárni. Attól tartottak, hogy a nyitott ajtón kiszűrődik a villany fénye vagy légnyomás hatol be a pincébe. Eleinte csak távoli robbanások hallatszottak, majd egyre közelebb robbantak a bombák.
„Egyszer tisztán hallottunk ablaküveg törést, s a tört üveg csörömpölését, amint az utca kövezetére csapódott. Ezt mindnyájan észre vettük. Azt hiszem, hogy ekkor történt,
hogy Szász Teréz néni, aki a szemináriumi konyhán dolgozott, egy csöndes jaj után sírni kezdett.” írja Tircsi István, majd így folytatja:
„A rózsafűzér végén a szokásos fohászokat mondták, amikor a villany kialudt. Manfrédi főtisztelendő úr gyertyát gyújtott. Korlát és Gyurkovics főtisztelendő urak figyelmeztettek a veszély nagyságára, felindították a tökéletes bánatot s a kamarás úr megadta az absolutiót. Az ősz kamarás úr idegeit nagyon megviselték a történtek. Mikor az áldáshoz felállt egész testében remegett s a hangja elcsukló, akadozó volt.”
A feloldozás után mindenki térden maradt és újból elkezdték a rózsafűzért.
„Úgy emlékszem, hogy elmondtuk az első tízedet, amikor robbanás történt. Tőlem balra lángot láttam felcsapni és látták egy pillanatra a pince falát megrepedni. A lehulló törmelék teljesen eltemetett. Ettől kezdve inkább csak magamról tudok.”
A légnyomás Tircsi Istvánt felkapta és arcával a pince megrepedt sarka felé vágta. Bár nyakig eltemette a törmelék, mozdulni nem tudott, de levegő a repedésen át érkezett a szinte eltemetett fiatalemberhez. Az óvóhelyen tartózkodó többi személyt teljesen ellepte a törmelék.
„A robbanás után úgy éreztem mellettem, sőt részben alattam még mozognak. Ez erős rángatózás volt sírásszerű hörgéssel. Egy – két percig tartott.”
Tehetetlen állapotában csodálatos higgadtsággal figyelte a tragikus történéseket. Pontosan és részletesen számol be minden mozzanatról:
„A nővér addig élhetett, amíg ki nem szabadították. A robbanás után néhány percre énekelte, hogy Máriához, drága Szűzanyánkhoz hódolattal járulunk. Nyugodtan, mintha munka közben énekelt volna. Végig énekelte. Ezután én szóltam, hogy énekeljünk együtt, de nem válaszolt senki. A nővér elvesztette eszméletét. Kezdetben sikoltozott, összefüggéstelen szavakat mondott, majd segítségért kiáltozott, aztán a vélt mentőkkel beszélt. Közben egyre hallottam a törmelék csörömpölését, mintha valaki mozogna. Úgy véltem ő sincs eltemetve s most próbál kijutni. Hangja mind eltorzultabb és eltorzultabb lett. Azt hiszem az ő hangját hallották a mentők, mert az enyém a mellkast szorító törmelék nagy nyomása alatt gyenge volt.”
Önmagára is figyelt Tircsi István. Részletesen írja le a lélek és a test rezdüléseit, a kétség és remény váltófutását a törmelékek alatti test önfeladását. Íme:
„A romok alatt a test megnyugodott, a halált várta. A lélek bízott, a kéz görcsösen szorította a rózsafűzért. Pillanatok alatt látta az ember a mérleget, bűneit, akarásait. Nem akartam élni csak jóvátenni. Az első reménysugár után már pap is akartam lenni, a bűn ostora. Már kívántam élni. Próbáltam jelt adni kiáltással, de gyenge hangomat nem hallották. Egyszer mégis megálltak. Most ismét kiáltottam. Hallották! Nem sokára közelről, közvetlen fölöttem hallottam a hangot. Már nem kellett kiáltoznom, a beszédhangomat is meghallották. Pár perc múlva valaki megfogta a hajamat. Megmenekültem. Sok bajlódással szabadították ki a lábamat, de vasárnap reggel hét órakor már a kórházban voltam. Amikor a fejemet felemeltem, körülnéztem, semmit nem ismertem fel a pincéből.”
Tircsi Istvánt egy katona és egy jezsuita atya, Bátay p. mentette ki, azután a törmelékek rabja elvesztette eszméletét csak a kórházban tért magához.
A bombázás 110 percig tartott, és a püspöki palotát három telitalálat érte. Az épület ennek következtében összeomlott s az óvóhelyen 21 személy lelte a halálát. Csak Tircsi István maradt életben.

Az elhunytak névsora:
1.dr. Kovács Gyula (1869-1944) prépostkanonok
2.Szeibel István (1896-1944) tb. kanonok, irodaigazgató
3.dr. Korlát Ferenc (1909-1944) szemináriumi lelki igazgató
4.dr. Gyurkovics Károly (1896-1944) p. kamarás, h. irodaigazgató
5.Manfrédi Gáspár (1915-1944) szatmárnémeti segédlelkész
6.dr. Juhari Gábor (1918-1944) udvari káplán és iktató
7.Papp Dénes (1901-1944) marosvásárhelyi hittanár
8.Békési István (1925-1944) papnövendék
9.Samó Oszkár (1922-1944) papnövendék
10.Somos József (1925-1944) papnövendék
11.Wagner Julianna M. Salviana (Csanálos)
12.Erdei Irén M. Pancracia (Csanálos)
13.Martin Mária M. Serena (Mezőfény)
14.Kaiser Erzsébet M. Leopoldina (Szinfalu)
Hét világi személy:
15.Szász Teréz,
16.Szép Julianna és lánya
17.Szép Sára IV. gimnazista diák,
18.Bozóki bácsi kőműves,
19.Molnár Antal szobainas, a
20.Görbe László szabó tanuló,
21.ifj. Figus Illinyi Albert katonai szolgálatot teljesítő világi ferences.
A riadó befejeztével az óvóhelyekről felvánszorgott lakosságot drámai kép fogadta. Romba dőlt, eltűnt házak, az utcákon járni alig lehetett a térdig érő törmelékben. Távol és közel mindenütt lángoló épületek. Csak a Deák téren (Eliberarii) égig érő lánggal lobogott Papp József temetkezési vállalkozó épülete és az ortodox zsinagóga udvarán lévő raktár. Számtalan helyen lángoltak a tüzek. Szatmárnémeti romokban hevert.
A püspökség bombázása ezzel nem ért véget. Szeptember 17-én újabb két telitalálatot kapott az épület. A szovjet nehézbombázók ezen a két szeptemberi estén öt telitalálattal sújtották a püspöki palotát, illetve a szemináriumot.
Szatmárnémeti, 2004. augusztus 31.
Csirák Csaba írása nyomán

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *