VAJON ÖRÜLHETÜNK ? A LISIBONA HÁZ

Társadalom Turizmus Vidékünk

(röviditett változat)

Olyan hírt hallottam, aminek örülni kellene, ha igaz és megtörténik. De erről még korai beszélni. Mégis azt tenném közhírré, hogy városunkban történnek olyan dolgok is, melyeknek örvendhetünk, mert a fejlődést mutató igyekezet létezik és egyre inkább láthatunk olyan megvalósításokat, melyek ezt igazolják. Egyetlen pontra összegezném mondanivalómat, hiszen már régen szégyene városunknak a főtéren álló, még éppenhogy álló Lisibona-ház, a város legrégebbi épülete. Még öreg korában is, amikor használatban volt már eléggé ütött-kopott belsejében találtak menedéket, talán legutóbb diákok, azaz bentlakásként használták az iskolájukat itt végző liceumisták. (1960-70-es évek). Aztán jött a remény, hogy felújítják, megvásárolták és ismét hibernálás következett éveken át. Már-már közveszélyes állapotban, úgy néz ki, hogy talán megmentik az épületet, a régi Bányahivatal épületét, ezt éppen a város tenné, ha minden rendben sikerülne, úgy, ahogy szó van róla.

A legkorábbi értesülések szerint a létező Nagybánya környéki bányákat Lisibona János (az egyik Lisibona fivér) bérelte 1637-től kezdődően. Erre az időszakra tesszük a felsőbányai eseményeket is a Lisibona tulajdonban, vagy bérlés alapján. A még ma is álló épületet egyes források szerint 1610 körül építették.

Emléke megmarad kortárs íróbarátunk regényében is, hiszen Walter Übelhart, Shakespeare regényében is helyet kapott a régi épület, (Walter Übelhart – In umbra lui Shakespeare – Un roman istoric din Transilvania, 2016, pg.142-150) a regény eseményének idején fiatal  építőivel, tulajdonosával együtt. Talán az aranycsinálók, az alkímia próbálkozásai itt is helyet kaptak?

Sokat látott, sokat megélt események helyszíneként, öreg falai, szúette gerendázata, lépcsői már teljes mértékben elkorhadtak. Nagy erőfeszítés kellene felújítására, talán lehetelen is, de megjelent ez a kis reménycsillag, és hátha még összeomlása előtt megtörténik a csoda. Ha igen, ez majd dicséretére válhat azoknak akik ezt megteszik, a város polgármesterének és a mai embereknek egyáltalán, az enyészettől megmentett épület továbbéltetéséért.

Felsőbánya bányászathoz kötött élete elkísér minden helyi patriótát az emlékezet előtti időktől napjainkig, sok helyen megelégedéssel, de talán még több időt említve a bánásmódokkal, keserűséggel, terhekkel tűzdelve.
Biztosan állítják, hogy a vidéken már a római uralom ideje alatt foglalkoztak bányászattal.

1587-ben következett több nevezetes szabály foganatosítása, amikor Huszköly János állt a városi tanács élén, Csorba Illés pedig első esküdt volt.
Báthory Zsigmond 1588-ban Herberstein Feliciánnak adta bérbe a bányákat, amikor a vidék bányászatának óriási volt a jövedelme. 1589-ban ismét lengyel pusztítás miatt a város legtöbb okmánya odaégett.
1593-ban ismét nagy veszedelem sújtotta Felsőbányát, egy tatár rablóhad mindent elpusztított, felgyújtották az egész várost, kegyetlen mészárlást vittek végbe, a nagyobb épületek romjai és omladozó falai még 1640, 1680-ban is láthatók voltak. Ekkor égett le a városháza is, amit 1739-ben sikerült újra felépíteni.
Báró Herberstein után Lisbona Gellért volt a Báthoryak bányabérlője. Ekkor kezdődtek a város több rendbeli károsításával együtt a sorozatos háborgatások, önkényeskedések. Lisbona Gellért teljesen jogtalanul elvette a felsőbányai urburát, a bányákat a várostól erőszakosan elrabolta.
Lisbona Gellért halála után, fiai Henrik és János pereskedtek a várossal. Néhány békességes év következett, majd 1638-ban a két Lisbona testvér szerződést kötött a várossal, melyben a városi bányák a Lisbona családnak, mint bérlőknek adattak át.
Az erdélyi fejedelmek mindig nagy gonddal és jóindulattal viseltettek Felsőbánya iránt, főleg Bethlen Gábor sokat tett a város érdekében, fejlődött az ipar, a kereskedelem és természetesen a bányászat.
Lisbona János 1642-ben elhalván, utódai nemzetes ifj. Lisbona János és Lolysli Jakab megvettek egy borkúti bányát a hozzátartozó stomppal együtt.
A politikai helyzetben fordulópontot jelentett 1645. A linzi békekötés után III. Ferdinánd a bányakerületet és a várost I Rákóczi Györgynek ajándékozta. Itt említem meg, hogy 1636-ban I. Rákóczy György a felsőbányai ev. református egyháznak egy nagy Graduálét ajándékozott, nevének saját kézi beírásával. A 200 példányban nyomtatott műből az 1900-as évek elején már csak 7 példány volt ismert. Ezek a magyar nemzeti múzeumban, a debreceni ref. collegiumban, a marosvásárhelyi, felsőbányai , egyháznál, a magyar tudományos akadémián a nagykőrösi ref. lyceum és a kolozsvári ref. collegiumnál voltak.
1652-ből egy érdekes szerződés nyújt tájoktatót a város bányászati viszonyáról és épületeiről. Ebből következtethetünk a Lisbona-ház körülírására, ami később a bányahivatal volt, ma is még álló, de belül teljesen romos épület. Tehát a város főbeosztása körülbelül olyan volt, mint az jelenleg is van és a bányahivatali épület egyike a város legrégibb épületeinek – állítom, hogy egyetlen – , azt Lisbonáék építették a 17. század elején. Ebben az időben volt elrendelve, hogy az utcák és gyalogjárók deszka pallózattal legyenek ellátva, ami abban az időben nagy haladás volt csak kevés város dicsekedhetett deszka járókkal.
Ezzel elérkeztünk a Lisbona-ház leírásához, amiben később a Bányahivatal működött az 1900-as évek első feléig.

***

Ha a Walter Übelhart regényéből szeretnénk dokumentálni a Lisibona történetet, akkor nem sok hiteles adattal bővíthetnénk ismereteinket. Jó helytörténeti bejátszása van az írónak, azonban nem mond semmi újat, ami a történelmet egészítené ki. Mégis elismerés illeti ezért az említéséért, hiszen a valóságot hozza látásközelbe, amikor a házat említi és azt az időt amikor körülbelül épülhetett a  Bánfy Hunyadi János idejében. A tökéletesebb történelmi kutatást az idő múlása is lehetetleníti, hiszen a sokéves távlat elmosta az adatokat, a város egykori levéltára többször leégett, végül pedig megsemmisíteni próbálták a népi demokrácia első éveiben. Vannak iratok, de nem tudom mennyi a megyei Levéltárban.           

A bányaiparhoz-, fejlődéshez és bányászélethez kötődő sorsokat az emlékezet őrzi leginkább, ezekből maradnak néha sikertörténetek, szomorú emlékek és a bányászélet jellegzetes történései.        

Jó lenne minél több dologról tudni, a múltat minél jobban ismerni.   Jó lenne teljesen biztosan tudni azt is, hogyan állunk itt, szülőföldünkön. Kik voltunk és kik vagyunk?  Hogy sohase felejtsük el azt sem, honnan jöttünk. Temetőink a nyitott történelemkönyvek, annak ellenére, hogy már több megsemmisítési kísérlet történt azokban. Néhány évvel előbb volt egy éjszakai nagy rombolás az öntöttvas emlékművek eltüntetésére. A temetőrablókat nem sikerült azonosítani. Aztán nemsokára a kő- és márvány síremlékek eltűnését próbálták meg. Azokból sikerült többet megmenteni és ma a temető bejáratánál vannak elhelyezve a létesített kőtárban. Van írott történelem is. Kevés kiadvány, aztán a birtoklevelek, az épített örökség, házak, melyek gazdát cseréltek, eladták, lebontották, megmentették, de azért nem tudunk sokmindent helyesen ilyenképpen őrzött múltunkról. Innen ered a kérdés mai világunk felé. Miért vannak olyanok is, akik egymás ellenségei?

A történelmet mindig a győztesek írják – mondta Bonaparte Napóleon. Igaza volt. Ez így van most is. Ezért jó és helyes, ha történelmünkről, saját magunkról, eredetünkről, őseinkről nem feledkezünk meg és emléküket becsülve, magunkat is ezzel becsüljük meg.      

Hozzáteszem még, hogy ami itteni múltunkat illeti,   igen gazdag anyaggal állunk szemben, minden közbeeső megsemmisítés ellenében. Már K.u. az első és második századból voltak emberi települések nyomai. Az első dokumentáris említés eléggé későn történik, az 1329-es oklevélben Károly Róbert király idejéből.

1360-ban Montana Nostra néven említik a várost, 1348-ban pedig Civitas Medio Montis-t írnak, de már 1390 ben Felsőbánya. 1406-ban ismét latin nyelven Civitas de Monte Medio van írva, ki rudja meddig, mert már hamarabb is, de biztosan 1851-ben mondják ismét Felsőbányának.

Egy német utazó Jeorg Vagner 1540-ben, miközben a Nagybánya környéki bányászatot tanulmányozta a következőképpen jegyezte: “Nagybányához egy mérföldnyire található egy másik kisváros, latinul Középhegynek mondják, lakói hűségesküt tettek királyuknak, mind jól képzett bányászok, már régen lakói e résznek, vigyáznak hagyományaikra. Nagybányához 14 falu tartozik, kettő ezek közül magyar, a többi román, alapítói ezeknek a településeknek németek voltak.”

1564-ben egy másik idegen utazó Giovan Gramo a következőket írta: “A városokat magyarok lakják, a falvakban mind románok élnek”.  Az ismert nagy humanista Nicolaus Olahus a következőket írta: “A Szamostól feljebb találhatók Nagybánya és Felsőbánya városok, melyeknek környékén találhatóak az arany- és ezüst, valamint más fémek bányái.”

A különböző időszakokban a jólétet elszegényedés váltotta. Mária Terézia idején a lakosság száma 3000-ről 5000-re növekedett és tartósan úgy maradt a következő századokban. Az 1778-1780-as népszámlálás Mária Terézia idejéből az alattvalók társadalmi helyzetéről így ír: “A lakosság száma 3.165, közülük 214 iparos, 1368 bányász, minden csdaládban legalább két gyerekkel, 117 szolga, 7 iskolai oktató, 5 pap, 51 szegény és kéregető volt. A városban éltek még szabók 19-en, kereskedők 14, mészáros 13, kovács 35, csizmadia 36, cipész 4 és egy fafaragó.”

Az 1850-es német népszámlálás szerint a lakosság száma 5427 volt, ami 1335 családot jelent, akik 993 házban laktak. Nemzetiség szerint 3800 volt magyar, 1093 román, 333 német, 140 szlovák és 40 cigány.. Ez bizonyítja, hogy az idők folyamán több nemzetiség kölcsönös megértésben élt együtt, civilizált együttélő lakosként, amiből mára több mint 16000 lakosú közösség formálódott.

Gyönyörű és gazdag történelmünk van. A gazdagsága a sok közben törént eseményeket illeti, melyek írásban, vagy más formában találhatók.

Becsüljük meg igaz, hiteles történelmünket, és tegyünk meg mindent annak megmentése érdekében, hogy utódaink is megismerhessék az ősök hagyatékát.

Visszatérve írásom témájára, a Lisibona házra, megállapíthatjuk, hogy a régi bányászat relikviájaként pusztulásra ítélt épülettel együtt a szomorú sorsra jutott bányászat nyomai is eltűnnek.
Hosszú történet a bányászat fejlődését követni az idők folyamán. Különböző korokban, a háborús években, majd a kommunista uralom rablógazdálkodásának évei alatt, amikor a termelés fantasztikus mennyiségeket ért el.
A történelmi múlt során itt tevékenykedő híres emberek közül megemlítenék néhányat, akiknek nevei mindenképpen fennmaradtak és a bányászat jeles szakembereinek vannak elismerve.
A szakirodalomban első alakalommal leírt ásványok közül elsőnek említeném a felsőbányit-ot, ami ritka ásvány, rombos táblácskákból álló gömbös halmazokat képez. 1953-ban Heidinger, de előtte Kenngott jelezte 1853-ban Bécsben.
A szmikitről 1877-ben írt Schrökinger. Sterrettit előbb Schrauf, majd később Krenner leírása, ugyancsak Felsőbányáról származik. Dietricht felsőbányai felfedezés dr. Dietrich 1878-ból. A semseyt 1881-ből Felsőbányán Krenner leírása, amit a nagy Semsey Andorról nevezett el. Az andorit ugyancsak Semsey Andor neve után szintén Krenner leírása. Fizelyt a neve annak a Herzsabányán talált ásványnak, melyet Fizely Sándor mérnök, 1920-as évek ottani igazgatója neve után kapott. Fizely Sándor Felsőbányán van eltemetve, csiszolt sírfelirata semseitre van vésve. A Klebelsbergit ugyancsak Felsőbányai eredetű 1929-ből Zsivny leírása. Továbbá tudunk a  Fülöppitról, a Zinkfauseritről és a Monsmeditről, ami minden bizonnyal felsőbányai és 1963-ban írtak róla.
Érdemesnek tartom kiemelni Szellemy Géza nevét, valamint dr. Szokol Pált kinek neve a bányászati tanulmányok irányítójaként tisztelhető.
Nagyon röviden, dióhéjban foglaltam össze ennek a hatalmas és fontos tevékenységnek néhány évszázados múltját, ami talán csak a történelmi múlt szűrőjén marad foszlányonként az utókor számára. A bányászatban ezután nem hanyatlásról beszélhetünk, hanem teljes megszűnéséről, eltűnéséről, amit a szakemberek is elismernek és azért mégis további kérdésként maradnak a következmények, az annyit hangoztatott környezetvédelem és a föld alatti rengeteg kincsek további sorsa.

2019.
Hitter Ferenc
várostörténész

  1. Forrás:
    Szmik Antal: Felsőbánya története, 1906.
    Balogh Béla, Oszoczki Kálmán:Bányászat és pénzverés a Gutin alatt, 2001.
    Regiunea miniera Baia Mare – Monografie,
    Pain Lajos, Hitter Ferenc: Felsőbányai arcképcsarnok, 2002.
    Hitter Ferenc: Könnyező aranytelérek, 2016.
  2. Walter Übelhart: In umbra lui Shakespeare, 2016

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *